Tetten ért érzések 

Te melyik csoportba tartozol?  Az „érzelmesek” vagy az „értelmesek” közé?

Az érzelemre sokan úgy gondolnak, mint az értelem ellentétére – azt tartják, valaki vagy emocionális, vagy racionális.

De bárhová is tartozunk, mindenképpen meg akarjuk érteni azt, amit átélünk, tudni akarjuk, mit miért érzünk, hogy értelmünkkel „utánanyúlhassunk” az érzésnek, mert ez jelenti számunkra a biztonságot. Kell a kontroll lehetősége, kell a döntés szabadsága. Mit teszünk hát? Fejben „eldöntjük” az érzést – vagyis elhatározzuk, hogy boldogok leszünk, megszabjuk, mikor mit érezzünk. És mi van, ha nem megy? Mert így ugye nem megy!? Valahol mindig elakad a szándék! De vajon hol? Min áll vagy bukik az „eldöntött boldogság”? Talán az a baj, hogy nagyon akarjuk? Vagy az, hogy sok esetben még az érzés felismeréséig sem jutunk el? Lehet, hogy ez is, az is?

Hogy jobban rálássunk érzelem vezérelte lelki működéseinkre, nézzük meg, hogyan keletkeznek az érzések, hogyan alakul a sorsuk? 

Mit tehetünk , hogy kiszabadulhassunk fogva tartó érzéseink szorításából?

Hogyan születik az érzelem?

Az érzelem, a környezeti hatásokra adott válaszreakció – vagyis spontán, tudatos erőfeszítés nélkül létrejövő állapotélmény – olyan lelkiállapotokat indíthat el, melyeknek nem vagyunk urai. 

A törzsfejlődés során a racionalitás felett eluralkodó érzelem a túlélés szolgálatába lépett. A spontán érzelmi cselekvéshez képest ugyanis a racionális gondolkozás időigényes folyamat, nem szolgálja az azonnali reakciót igénylő túlélést. Mégis mindenben az értelem megnyilvánulását látjuk. Nem furcsa, hogy miközben azért küzdünk, hogy értelmünkkel uralhassuk érzelmeinket, valójában egy érzés mozgat bennünket? Méghozzá az egyik legnehezebben uralható érzés, a félelem. Félelem attól, hogy nem tudok úrrá lenni az érzéseimen.  Ám értelemmel szembeszállni az érzésekkel eleve kudarcra ítélt vállalkozás!

Ráadásul az érzelem soha „nem jár egyedül”. Minden egyes érzéshez tartozik egy bevetésre kész „hadsereg” – speciális „hormon-alakulatok”, amelyek azonnali élettani változásokat (melegségérzést, pirulást, szapora szívverést, gyomorszorítást) idéznek elő. A jó érzések endorfinokat és oxitocint áramoltatnak, a rossz érzések stresszhormonokkal bombázzák a szervezetet. Ezek preferált helye a szív.  Ha „kisül” az érzelem, vagyis az érzelemre adott reakció az érzés irányába hat (azt mondom, azt teszem, amit érzek), akkor az érzés a hozzá tartozó hormonális hatással együtt levezetődik. Ez a jó és rossz érzésekre egyaránt igaz. Nyugodtan bújjunk ki a bőrünkből, ha öröm ér! Csak rajta! Abból baj nem lesz. És bátran sírjunk is, ha kell! Így tudjuk ”vezetve tartani” az érzést. Ez persze csak a felismert érzések esetén sikerül…

Mi az a felismert érzés?

Az átélés elemi szintje testi sejtjeinkhez kötött, amelyek nemcsak befogadják, de saját nyelvükön ki is fejezik érzéseinket. Zsigeri megérzéseinkből szólunk, ha azt mondjuk: „majd elsüllyedek szégyenemben” (szédülés-érzés), vagy „szétfeszít a méreg” (érfal-feszülés).

Az érzelem először érzet formájában jelentkezik – s amíg ez nem kapcsolódik a tudat által megfogalmazható állapotélményhez (öröm, düh, szégyen), addig az érzés beazonosítatlan. (Előbbi példánknál csak a szédülést érzem, meg a szédülés miatti félelmet – az ezt kiváltó eredeti érzés, a szégyen nincs a tudatomban. Az alapérzés tehát, amivel dolgom van, a szégyen és nem a szédülés). 

    

Miért fontos az érzelmek felismerése?

Ha már nevén nevezhetjük az érzést, könnyebben el tudunk vele bánni. Nem így a felismeretlenül maradt érzésekkel. Ezek ugyanis nem tudnak a megfelelő csatornákon át levezetődni, s búvópatakként bukkannak fel a legváratlanabb pillanatokban, a legérthetetlenebb módon (inadekvát düh, félelem). Rejtett érzéseink szinte mágnesként vonják magukhoz az új élethelyzethez társuló rokonérzéseket (például egy kapcsolati gyászban újraélednek a régi veszteségekhez tartozó érzések). A bennrekedt „érzelemmolekulák” előbb-utóbb felhalmozódnak, s a specifikus sejteket gátolják egészséges működésükben. Így válhatnak a felismeretlenül maradt érzések potenciális megbetegítő tényezővé.

Mutasd az EKG-dat, megmondom, mi bánt!

A meg nem élt harag, az elfojtott örömök hormonjai elsődlegesen a szívet szorongatják. A le nem vezetett feszültségekről az EKG-n kirajzolódó görbék árulkodnak. Érdekes lenne ezeket a papírra kivetített hullámokat pszichés működéseinkre vonatkoztatva is vizsgálni: a túlvállalást jelző extraszisztolék, a kizökkent életeket kísérő aritmiák lelki működésre vonatkozó üzeneteket is hordoznak. 

A túlterhelt test és lélek elfojtott segélykiáltásai a mindennapi orvosi gyakorlatban ezekben az elektrofiziológiai jelzésekben is tetten érhetők. Ezeket tudjuk értelmezni, ezeket kezeltetjük, erre szedjük a tonnányi tablettát. Talán eljön az az idő, amikor egy EKG-görbéből a lelki működésekre is tudományos alapú következtetésekre jutunk, és kemikáliák helyett a lélekgyógyászat eszközeivel tudjuk orvosolni a mögöttes bajt!  

Testünk nemcsak befogadója és közvetítője, de őrzője is érzéseinknek 

Érzelmi reakcióink a múltbéli élményeink alapján belénk rögzült mintákból születnek – a múltban megélt helyzethez társítjuk a jelenlegi állapotot. E minták tudattalanul befolyásolják, hogy egy adott helyzetben hogyan viselkedünk. 

A test emlékszik. Jobban, mint a mentális emlékezet. Pontosabban idéz fel, mint a memória. Bízzuk magunkat nyugodt szívvel testünk jelzéseire!   

„Most pedig üljenek le egymás mellé, egyszerűen, csak úgy, ahogy otthon is szoktak. Mondjuk, amikor tévét néznek” – párterápiák gyakran ismételt mondata ez. 

 

Miklós közel húzza magához Zsókát – így szokta –, és rádobja mázsás karjait a törékeny nő vállaira.

– Jól ülnek? Kényelmes ez így?– kérdezem mindkettejüktől hosszas várakozás után.

–Igen, jól – szólal meg elsőnek Zsóka. Jóformán csak lefelé tud nézni, úgy megbicsaklott a nyaka a vastag karok alatt.    

Én mindig ölelgetem, de ő sose bújik hozzám! Mit kéne még csinálnom, hogy jó legyek neki? – szegezi Miklós Zsókának a hirtelen jött szavakat.  

Zsóka így fogalmazza meg szenvedéseinek okát: „Miért nem tudom uralni a férjemmel szembeni ellenérzéseimet? Miért nem tudom őt elfogadni olyannak, amilyen? Pedig én szeretni akarom, de nem tudom. Ezt képtelen vagyok magamnak megbocsátani.” 

Biztos, hogy jól ülnek? – sulykolom a kérdést. – Koncentráljanak a testükre!

Zsóka kényelmetlenül fészkelődik, egyre feszültebb. A férfi nem mozdul. 

A karja, nehéz a karja – szólal meg elhaló hangon a nő. – Eddig még sosem tűnt fel, pedig mindig így ülünk…

 

Tudom-e,, mit érzek!?

 

Valamilyen formában mindig jelen van bennünk az érzelem – akár tudunk róla, akár nem. Az az állapot, amikor tudatában vagyunk érzelmeinknek, a metakogniciómás néven öntudat. Persze mindannyian azt gondoljuk, hogy érzelmeink nyilvánvalóak, vagyis mindig tudjuk, mit érzünk.

 

„Tudom, érzem, hogy most dühös vagyok! Tudom, érzem, hogy most örülök’”

 

De akkor mégis miért viselkedünk másként, miért gondolunk magunkra másképp, mint ahogy érzünk?

 

„Most dühös vagy?” – „Én? Dehogy vagyok dühös. Csak…”

 

„Most jó neked?” – „Igen jó. Csak…” 

 

Csak valahogy még sincs egészen úgy, ahogy szeretném. A „csak” mögött megbúvó fel nem ismert érzések hozzák létre azt a helyzetet, amikor már önmagunkhoz sem tudunk őszintén viszonyulni.  

 

Fejlesszük ki az érzelmek tudatosításának képességét!   . 

 

Az érzelmi intelligencia egyik legfontosabb elemének tartják azt, hogy késedelem nélkül vegyünk tudomást születő érzelmeinkről. De hogyan? 

 

Fel nem ismert érzéseinket leggyorsabban a testérzetek tudatosításával tudjuk tetten érni. Az érzelem testi megnyilvánulása sokszor már előbb megmutatkozik, mint hogy tisztában lennénk azzal, mit is érzünk. Koncentráljunk tehát az adott helyzethez tartozó testi reakciókra. Ha például egy kapcsolati kérdésben nem tudunk továbblépni, ha úgy érezzük, mókuskerékben hánykolódunk, figyeljük meg, mit szól testünk a kapcsolathoz!

 

A test mindig jelen időben beszél, és a valóságot közvetíti. A gondolatok múlt és jövő között cikáznak – nem csoda, hogy összekuszálódnak. 

 

 

 

Mit tehetünk magunkért?

 

Minden olyan törekvés, ami segít az érzések megszólaltatásában, alapvetően az egészségünket szolgálja: művészeti élmények, beszélgetések, leírás, emlékek felidézése, tánc – vagyis minden, ami flow-élménnyel jár. Ha jól belegondo

 

lunk, ebbe az irányba hajt bennünket az egészséges életösztön. De sok esetben ez mégsem elég. Akkor hogyan tovább? 

 

 

Először is keressük meg a csendet! Nem kell ehhez semmi csodaszer, csak némi idő, amivel megajándékozzuk magunkat. Sok esetben már az is elég, ha sikerül egy pillanatra kilépni a zajjal teli világból. Nem baj, ha nem sikerül a „feladat”, próbálkozzunk újra és újra! Addig is hangolódunk a csendre. Régen használt hangszerekhez persze több idő kell!  Így tudjuk előhúrozni magunkban élményeinket, összehangolni a képi és a hozzá tartozó érzelmi emlékezetet. Ez ugyanis a továbblépés alapvető feltétele.  

 

 

Álljunk néha szóba önmagunkkal is, és tegyük fel a következő kérdéseket: jól ülök? kényelmesen fekszem? – és hasonlókat. Koncentráljunk az adott pillanatban tetten érhető testérzetre. Kérdéseinkre az esetek többségében „nem” lesz a válasz. „Nem, nem ülök jól, valami (érzés) húzza a vállamat, valami (érzés) feszíti a tarkómat. Azoknak a testérzeteknek a tudatosításáról van itt szó, amelyeket a hétköznapi pillanatokban nem is realizálunk, pedig ott vannak velünk. Meghatározzák testtartásunkat, mimikánkat, befolyásolják a hangulatunkat, figyelmünket. Ehhez nem kell relaxáció, módosult tudatállapot. Ha sikerült tetten érni az érzetet, vigyük tovább a kérdéseket: mi (vagy ki) húzza le a vállamat, mi (vagy ki) feszíti a tarkómat? Lehet, hogy meglepő válaszokat kapunk, olyanokat, amelyekre nem is gondolnánk. De azt tudni fogjuk, hogy mit vagy kit kell elengednünk, és mi az, amivel elkerülhetetlenül szembe kell néznünk.

 

 

 

A testérzetek tudatosításán keresztül elért rejtett érzések feltárásával irányíthatóbbá tesszük életünket, sőt betegségek kialakulását előzhetjük meg!   

 

 

Többféle módon végezhetjük ezeket a gyakorlatokat. Indulhatunk például így is: Ragadjunk meg egy pillanatot a jelenből! (Most érzem a fű illatát, most hallom a szelet, most látom azt a felhőt).

 

Társítsuk ehhez az élményhez az aktuális pillanatban tetten érhető testérzetünket (most érzem, hogy lüktet az ér a homlokomon, érzem, hogy zúg a bal fülem).   

 

Koncentráljunk az érzetre. Hagyjuk, hogy az „érzelmi agyunk” (a jobb félteke) emlékezzen: honnan jött ez az érzés, hová/kihez tartozik? Milyen élménynek a része? Mit üzen az érzés? 

 

Kellően relaxált állapotban elindul az emlékezés. A feledésbe merült képi anyag megtalálja és felszínre hozza a hozzá tartozó érzelmi feszültséget.. A beazonosított érzést a „tudati agyunk” (a bal félteke) megnevezi – itt kap szerepet az értelem –, és biztonságos helyre irányítja. Oda, ahol már nem tud váratlanul lecsapni ránk. Nem veszélyezteti kapcsolatainkat, és nem betegít meg.  A végbemenő folyamatokat nem akaratunk irányítja. Nekünk csak egy dolgunk van: hagyjuk, hogy mindez magától megtörténhessen! 

 

”…és akkor azt éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy jégtömb. Dermedt és mozdulatlan. Először csak arcokat láttam, később szavak kezdtek formálódni bennem. Egyre erőteljesebben mondták a magukét. Párbeszédek dübörögtek bennem, aztán már csak a magam monológja szólt. Magam voltam – magammal. Észrevettem, hogy mosolygok. Éreztem a jég olvadását. Sejtről-sejtre átmelegedtem, éreztem, ahogy lazul a testem. Teljesen átadtam magam az érzésnek, annyira, hogy bele is aludtam.  Mikor pedig felébredtem, tudtam mit kell tennem…” (Részlet a fenti gyakorlatból vett beszámolóból) 

 

A testérzet tudatosításától a megváltozott viselkedésig

Zsóka éppúgy nem tudta leoldani magáról a vállaira nehezedő súlyt, mint ahogy nem tudta magában feloldani belső konfliktusait sem. „Kívül-belül meg vagyok kötözve” – ez a testérzeteiből született felismerés indította be a terápiás folyamatot azzal, hogy keretet adott a kapcsolatnak, kijelölte benne a viszonyítási pontokat, az Én és a Te határait. Azokat a természetes határokat, amelyeket addig csak a zsigereivel ismert, de lelkével letörölt belső térképéről, mert az utat kereső érzések már születésük pillanatától tiltva voltak.

„Mindig” és „sosem”. Ezzel a két szóval fejezte ki Zsóka azt az ambivalenciát, ami vélt és valós érzései között feszült. „Eddig még sose tűnt fel, pedig mindig így ülünk.”

„Hosszú az út, míg a kezem a kezedhez ér”

„Akkor most helyezkedjenek el úgy, hogy az érintés mindkettejüknek kellemes legyen… Keressék meg együtt a jóleső közelség határait… Rendezzék át a teret, bátran, van idő…”

Nem ment könnyen. A pillanatról-pillanatra változó érzések gyorsan pergő filmjében nem csupán kettejük története elevenedett meg, hanem egész életük és annak minden szereplője.

„Talán így… ez így most jó” – állapítja meg Zsóka tőle szokatlanul bátor hangon: leoldja vállairól a férfi karját, kezét a kezére teszi és fejét a férfi vállához érinti. 

Láthatjuk, hogy a testérzetek tudatosításával hogyan tudjuk felismerhetővé tenni érzéseinket – és azt is, hogyan tudnak felismert érzéseink változtatni az adott helyzethez tartozó viselkedésünkön. Azt elhatározhatom, mit tegyek annak érdekében, hogy boldog legyek – de azt, hogy holnaptól boldog leszek, nem tudom elhatározni. Ismétlődő kudarcaink egyre nagyobb akadályokkal nehezítik a pályát, miközben egyre kisebb lesz az önbecsülésünk. Marad az önámítás, a csalódások, a foggal-körömmel tartott kapcsolatok, a világ igazságtalanságának élménye, s végül a kétségbeesésbe fulladó önvád.

Cikkünk második részében összefoglaljuk azokat a mindennapi nevelésben használható „gyakorlatokat”, amelyeket szülőként alkalmazhatunk.gyermekeink egészséges lelki fejlődése érdekében.   

 

Call Now ButtonIdőpont kérése