„Úgy érzem, sodor az élet. Kicsi vagyok és tehetetlen, nincs hatalmam a sorsom felett” – ki ne ismerné, ki ne érezné néha a kontrollvesztés szorongáskeltő érzéseit? 

Minden élő struktúra sajátja, hogy ha belső természetétől idegen működésmódra kényszerítjük, megbetegszik. Ilyen értelemben minden  betegségtünet hangos tiltakozás belső természetünk kerékbe törése ellen.

 „Mit keresek én itt –  szólalt meg Évában a döbbent belső hang, miközben rutinos mozdulattal nyújtotta át férjének a félig üres sótartót. Nem nézett a jobbján ülő Péterre, ismerte jól a távolságot kettejük között.  Húsz éve ülnek ennél az asztalnál, mindig ugyanúgy. Eddig minden olyan természetes volt. A mozdulat, a szótlanság, az ízek. „Most hirtelen minden olyan idegen lett. Talán az álmatlanság, talán a kimerültség, talán ez az örökös fejfájás? Ma nem megyek be dolgozni, minek? Úgyse vennék semmi hasznomat” – így emlékszik Éva megbetegedésének első furcsaságaira.

 Későbbi beszélgetéseink során elmondja, sosem gondolkozott azon, szereti-e a férjét, boldog-e a hivatásában? „Nem kényszerítettek rá, de tudtam, diplomás embert kell választanom – mindig féltünk a szegénységtől.”  Már az sem igazán a saját hajlamaiból fakadt, hogy tanár lett – meséli. Fiatalon elevenen érzékelte szülei ki nem mondott igényeit  és elvárásait. „ Ha a természetes adottságaimat nézzük, inkább a cukrászathoz volt tehetségem! Ezt magamnak eddig sosem ismertem be.”   

Feltesszük-e magunknak időnként a kérdést: vajon a helyemen vagyok?

A természet alapvető célja az ember fejlődésének elősegítése a teljes függőségből a függetlenség felé – a külső szabályozás állapotából az önszabályozás képessége felé. Az önszabályozáshoz pedig az érzelmi kompetencia megszerzésére van szükség – ez határozza meg, hogyan tudunk saját magunkkal bánni. Ennek hiányában – gondoljunk csak Éva esetére, – nem ismerjük fel saját érzéseinket, torzul a „sajátról” és a „nem sajátról” való tudomásunk. Nem ismerjük fel, hogy a külvilágból mi jó szándékú, mi közömbös, és mi az, ami ártó. Nem tudjuk megvédeni magunkat, hiszen fel sem ismerjük, hogy veszélyben vagyunk. Énvédő rendszerünk és testi jóllétünk is sérül. Megbetegszünk.  A test kíméletlenül benyújtja a számlát… 

Nem a saját utunkat járjuk, nem a saját életünket éljük! Azt rég kerékbe törték. Legelőször akkor, amikor anyánk szemében láttuk visszatükröződni saját belső valónkat. Ebben a tükörben aztán formát kapott az a valami, amit később „Én”-nek neveztünk. Méreteket, irányokat és mélységeket kaptak azok az impulzusok, amiket később érzéseknek hívtunk. Ez az a tükör, amely mutatja, hogy a „fáj” és a „nem fáj” között van egy határ. Hogy a „mennyire fáj” az egy nagyságrend, aminek nagyságát Én döntöm el. Ha Te azt üzened a szemeddel: „ez most nagyon rossz”, akkor én nagyon fogok sírni, de ha azt mondod „nincs nagy baj”, akkor csak kicsit sírok majd. Csak nézz rám! Érints meg!  Ha te nem vagy itt velem, összezavarodik minden: a kinn és benn, a Te és az Én, a saját és a nem saját. 

Hogy mennyire fáj az, ami fáj, hogy mit jelent az, hogy fáj, és mit csináljak azzal, ami fáj, azt édesanyánk arcáról tanuljuk.  És amikor felnőttként ránk ijeszt egy jelzés odabentről, idegrendszerünk azonnal válaszol. Jelentést ad az érzeteknek – aszerint, hogy milyenek a belénk vésődött sémák. Szélsőséges esetekben vagy azonnal a legrosszabb végkifejletet vizionáljuk és egyből a műtőbe szaladunk, vagy megpróbálunk nem gondolni a tünetre, tétlenül várunk. Bizalmatlanságunkból eredően orvostól-orvosig cikázunk, az interneten elolvasunk minden féltudományos írást a vélt diagnózisról. Ám nyugalmunk csak ideig-óráig tart, mert kétségeink újraébrednek – úgy tör fel bennünk ez a nyugtalanság, mint a búvópatak. De az is lehet, hogy azt tanultuk meg csecsemőként, csak a csoda segít. Minden esetben kikerüljük a gyógyítás hagyományos útjait. Kicselezzük a szakmát. Fűvel, fával, mágussal próbálkozunk. Végül is mindig azt az utat választjuk, amelyiket otthonról már jól ismerünk… 

A rendelő ajtaja előtt állunk, lessük, mikor nyílik az ajtó. Minden eddigi félelmünk betetőzése ez a hely. Összezsugorodik a tér, kitágul az idő. Egyszerre hajt befelé a türelmetlenség  és ítél  mozdulatlanságra a szorongás. Aztán amikor kijövünk a rendelőből, már nem értjük az egészet.  Minden olyan gyorsan történt, szinte meg sem tudtunk szólalni.  

„Mi a panasza? Mióta fáj”? – ugye ismerős kérdések ezek? De képzeljük csak el, mennyire megdöbbennénk, ha az orvos így érdeklődne:  Mi zökkentette  ki  a lelki egyensúlyát? Történt valami baj a családban? 

Az orvos-beteg kapcsolat aszimmetrikus viszony: a beteg érzelmileg van jelen ebben a kapcsolatban, bizalmával vagy bizalmatlanságával közelít, s közben hálát vagy csalódást él át. Az orvos viszont a tanult viselkedési mintázatok szerint, szakmai ismeretein keresztül közelít betegéhez. Ezzel a kerettartással tudja védeni magát az érzelmileg megterhelő helyzetekben. Úgy „nevel”, mint a szülők. Ő is hat, ő is tanít. És tessék! Megint a kompetenciánkkal operálnak…  Miért érezzük így? Mert arra akarnak rászoktatni bennünket, hogy rendes beteg módjára szigorúan csak a tünetekre koncentráljunk, ne másról beszéljünk, csak a panaszokat soroljuk. Lehetőleg időrendben. (Pedig én tudom: nem a zsibbadással kezdődött, nem is azzal a megcsalással… hanem azokkal  a szorongató egyedüllétekkel a kisszoba  sötétjében… most is itt van az az érzés…) 

De miért nem látja a szülő gyereke szenvedését? Miért nem reagál nagyobb empátiával az orvos betege szenvedésére?  Mert az orvos is, a szülő is védi magát. Mert a saját szenvedéseiket sem ismerik fel. Félnek azonosulni a lelkileg megterhelő érzésekkel. Inkább a tünetek felé fordulnak. Épp elég a testi baj. Hideg fejjel könnyebb dönteni. 

„A betegségek kezelésében az a legnagyobb tévedés, hogy külön orvosok foglalkoznak a test és külön orvosok a lélek bajaival, holott e kettő nem választható el egymástól”  – mondja Platon.

Ki mondja meg, milyen volt a gyerekkorom? A testem. A testből az is kiolvasható, hogy a kémiai anyagok, a gyógyszerek mellett – akár helyett – milyen lélekterápiára van szükségem a gyógyuláshoz. 

Mitől fogok gyógyulni?  Mindentől, ami segít abban, hogy az érzelmi kompetenciámat meg tudjam erősíteni. De mégis mit tegyek?  Hát kezdd elölről. Merj újra Játszani! Nevess! Beszélj vagy írj magadról – ha másnak nem, hát magadnak! És tedd fel időnként a kérdést: biztos, hogy ez az én utam? 

 Az élet mindig az egészséges egyensúly megtartására törekszik. Az Egész védelmére. Ha egy szervünket bántalom éri, arra az egész szervezet válaszol. A tályogos fog a test egész védelmi rendszerét mozgósítja. Ha elvágjuk az ujjunkat, láthatjuk, hogy húzódik össze lassan a seb, megfigyelhetjük, hogyan lesz egyre halványabb a heg. Ez az ismételten átélt tapasztalat mentálisan is belénk épül.

Mi is történik valójában? A szervezetünk végrehajtja azt az ősi parancsot, hogy az épséget, a teljességet (mint legmagasabb szintű egyensúlyi állapotot) meg kell őrizni, vissza kell állítani. Kívül – belül – legbelül. De nemcsak a parancsot kapta meg, hanem a végrehajtáshoz szükséges eszközöket is. A biológiánk s a pszichénk autonóm módon reagál, és azonnal a gyógyulás irányába kezd hatni. Ebből a tételből kellene kiindulnia minden gyógyításnak!  Ez a fajta hozzáállás paradigmaváltást jelentene az orvoslásban. Nagyobb szükségünk van a bizalom képességére, mint eddig bármikor. A bizalom – amit jelen esetben hívhatunk érzelmi kompetenciának – az az ősi (élet)erő, ami úgy segít a túlélésben, hogy fejlődésünkben a baj elmúltával mindig egy magasabb szintre kerülünk. Meg kell tanulnunk újra bízni magunkban, bízni a testünkben és a lelki folyamatainkban! Gondoljunk csak bele, hányszor gyógyultunk már meg, hányszor álltunk talpra. Mindenkinek van saját élménye a gyógyulásról! Ezt kell újra és újra felidézni magunkban.

A tünet valóban jelzés – de nem azt akarja üzenni, hogy beteg vagy, hanem azt, hogy most nagy erők munkálkodnak odabenn és odafenn, csak bólints rá,  hogy  igen, meg fogok erősödni, megtalálom az összhangot magamban. A visszanyert érzelmi kompetencia nagy erőtartalék, a létező legjobb betegségmegelőző gyógyszer! 

Az egészséges önszabályozáshoz az érzelmi kompetencia megszerzésére van szükség, amelyet úgy definiálhatunk, mint az egyénnek azt a képességét, hogy megfelelő módon tud bánni saját érzelmeivel és vágyaival. Az önszabályozás megerősödésével az autonómia iránti igényünk növekszik. De mi történik akkor, ha valakiben csecsemő- illetve gyermekkorában alig vagy egyáltalán nem  fejlődik ki az érzelmi önszabályozás képessége ? Erősen elfojtott érzelmi szükségletei miatt kapcsolataiban is könnyen sodródhat veszélyes függőségekbe. Kisiklik az élete, megbetegszik… Úgy tűnik, minél fejlettebb társadalomban élünk gazdaságilag, annál érzéketlenebbé válunk a saját érzelmi valóságunkra. Az érzelmi kompetencia ott sérül leginkább, ahol a legnagyobb a közömbösség, ahol a gyerek többnyire azt hallja, hogy „ne légy olyan érzékeny”, „ne légy érzelgős” – ahol az érzelmességgel szemben a racionalitásnak van előnye. Olyan, elfojtásra ítélt érzelmek ezek, amelyeket a szülők a legkevésbé képesek tolerálni gyermeküknél…