A leválás szülői szemmel

Könnyes szemmel – mosolyogva 

Azt mondják, ne csináljunk drámát az elengedésből, mert az az élet része. Vegyük könnyedén ezt az élethelyzetet, és ahogy gyermekünk teszi, lépjünk mi is előre egyet saját életünkben. Ez a mindenki számára jó megoldás – és hovatovább ez az elvárt szülői hozzáállás. Pedig próbatétel ez a javából! Szülőnek, gyereknek egyaránt. A kérdés csak az, hogy tudunk megbirkózni a kísérő fájdalom és öröm vegyes érzéseivel? Egyáltalán, merjük-e őszintén vállalni érzéseinket?   

A szakmai tapasztalat szerint nem. Mintha jogtalannak éreznénk kétségbeesésünket. Sehogy sem sikerül lépést tartanunk napjaink követendő viselkedési szokásaival. A leválás fájdalmas érzéseivel szemben pedig végképp türelmetlen a világ. A civil értelem is azt diktálja, hogy „illene” ésszel uralni ezeket az érzéseket! 

Így a nők, úgy a férfiak 

Kinek könnyebb az elengedés? A közvélekedés szerint az egyedül maradt férfiak könnyebben alakítanak ki párkapcsolatot, mint a hasonló helyzetű nők. Az anyáknak tehát kevesebb „csere-kapcsolati” lehetőségük van, többet sírnak az üres fészek felett. De mit rejt a valóság?   

A leválás érzelmi skálája párhuzamosságot mutat a gyászéval.  Mindkét életesemény kimenetele a veszteség feldolgozásának sikerétől függ. A vizsgálatok szerint az anyák (a nők) veszteség-feldolgozási mechanizmusai sikeresebbek, mint ellenkező nemű társaiké. Könnyebben szólaltatják meg érzéseiket – ezért többet hallunk fájdalmaikról, így máris sebzettebbnek hisszük őket. Azt is tudjuk róluk, hogy nagy készletük van a hétköznapok túlélési stratégiáiból (hisz mindig akad valami tennivalójuk). 

Az anya és gyermeke kapcsolata a kezdetektől folytonos. Egyetlen olyan szakasza sincs az életnek, amiben az anya ne lenne jelen a gyermek életében – és fordítva. A biológiai szükségletek kielégítésén túl az anya mindig ott marad a virtuális kapcsolati térben, és számára a gyermek ugyanúgy. A folytonosság érzete jelenik meg abban a folyamatban is, ami az anyaságból a nagymamaság korszakába ível át – a „kiterjesztett” anyai funkciók puszta lehetősége már elég ahhoz, hogy könnyebbé váljon az elengedés.   

Az apai jelenlét a gyermek életében általában később veszi kezdetét és inkább szakaszolt. Amit át akar adni, amit meg akar tanítani, azt addig kell megtennie, amíg „hozzáfér” gyermekéhez – a leválás során ugyanis az apai funkciók hirtelen megszakadhatnak. A fiú kijárta már az iskolákat, lehetne akár apja tanítója is, a lány pedig már élete párjától várja az okos megoldásokat. Az apáknak – az esetek többségében – a leválást követő életeseményekben (esküvői készülődés, unoka születése) is kevesebb aktív részvételi lehetőségük van.  Érzelmi magányukat nehezebben oldják, mint asszonytársaik, tartósabban maradnak deprimált hangulatban.

Személyiség és leválás

János ötvenes éveinek elején járó férfi. Zsuzsi, a lánya 18 éves, szeptembertől kollégista, vidéken tanul. A hétvégéket barátaival tölti. És a felesége? János őt sosem említette, csak annyit mondott, nős. Háromtagú a család, szülei már nem élnek, testvéreivel szinte nincs is kapcsolata. Sosem volt. Nem tartozott ő igazán senkihez. Csak Zsuzsikához, ő volt élete értelme. Mindent, amit eddig tett, érte tette. Még tartja magát, még magára tud kényszeríteni egy mosolyt, ha Zsuzsiról kérdezik, de belül dermedtség van. 

Belepillantok jegyzeteimbe, mi maradt ki? Szinte semmi. Ennyi az egész. Tőmondatok és múlt idő. A mély gyász beszédes stiláris jegyei…. 

„Nem így terveztem”!

Vegyük alapul János esetét. Valahol mindig is tudta, hogy lánya egyszer majd felnő és elkezdi saját életét élni. 

De sosem mert belegondolni abba, hogy a jelen állapot nem tarthat örökké. Sosem merte végiggondolni az elengedést, az elköszönés gesztusait. 

Ehelyett görcsösen kapaszkodott abba az illúzióba, hogy minden úgy van jól, úgy marad, ahogy most zajlik az élet. Zsuzsi az emeleten van, énekel, kabátja a kanapéra dobva, mindig odahajítja, ha hazajön. Nem baj, apja majd vállfára teszi és kiviszi az előtérbe. Megigazgatja a cipőket, ellenőrzi, hogy zárva-e a bejárati ajtó és konstatálja, hogy megint elmúlt egy nap. Így forog estéről-estére az idő. Lehet ez valaha is másképpen?

Igen. Lehet. Sőt! Lehetne ez már most másképpen! 

Sosem mert változtatni a kényelmetlen helyzeteken. 

A szeretet elvesztésétől való félelme hamar kioltotta a racionalitás lángra lobbanó haragjait. Most szóljon, most fegyelmezzen?  – Az túl veszélyes lenne. Inkább még enged ebben-abban, hátha ezzel kitolhatja a gyermekéveket, ezzel együtt saját apaságának idejét… 

Önmagára mint családfőre, mint férjre, vagy kollégára, barátra nemigen gondolt.

 „Két gyerekem van – szokta mondani az asszony –, a Jani meg a Zsuzsi.” És ezen mindenki csak mosolyog, János is. Megszokta, hogy nem ő mondja ki a NEMEKET – de az IGENEKET sem tőle hallják.

Úgy érezte, nincs joga beleszólni a dolgok menetébe.

Lehetett volna, de megszokta, hogy a másiknak mindig erősebb az akarata. Persze ezerszer megkapta már, hogy őt nem érdekli, mi van a családdal, pedig ő csak félt dönteni. Azt sem ő döntötte el, hogy Zsuzsi kollégista legyen. Most magába fordul, és próbál jó képet vágni mindehhez. 

Szégyenkezik az érzései miatt. 

„Kirepül a lányod? Nahát, hogy szalad az idő! A feleséged hogy viseli?” – kérdezik tőle, az erős férfitól. Ő meg, hogy rejtse kétségbeesését, odamond egy-egy közhelyet: „Hát, majd csak lesz valahogy, az élet megy tovább”. Mire menne az őszinte beismeréssel? Csak nevetség tárgyává válna.”

Mi marad egy ilyen helyzetben? Elrejteni az érzéseket – és mert ez egyre nehezebb, távol maradni mindenkitől. Vagy létezik még egy jellemző menekülési stratégia, amikor a leválás-közeli időben az apa hirtelen kilép a családból, és szeretetenergiáit egy új kapcsolatba viszi át – rendszerint újra egy érzelmi függőségen alapuló viszonyt teremtve magának. A belső konfliktusra beszűkült gondolatok, az önértékelés teljes csődje depresszióhoz vezet, végső esetben krízis alakulhat ki. 

 „A jövőd már tegnap elkezdődött” – ami már megtörtént, azon nem változtathatsz, de mindig van egy „Most”, amelytől kezdve Te lehetsz életed rendezője. 

Elkészült a ház, mi lesz ezután?

Szeretünk tervezni – százszor végiggondoljuk, hogyan neveljük majd gyermekünket, hogyan alakítsuk otthonunkat, ha bővül a család? De gondolkodunk-e azon, mi következik, ha a ház már áll, és a gyermek már nem velünk él? Régi rossz örökségünk az a hiedelem, hogy addig kell az életünket tervezni és építeni, amíg gyermekünket felneveljük. Utána jöhet „akármi”, a lényeggel már elkészültünk. De amikor elkövetkezik az a bizonyos „akármi”, jön az önsajnálat, a szerepvesztésekből adódó elértéktelenedés érzése, a depresszió, a testi-lelki betegségek. Elfogynak a pszichés energiák, a fáradt embernek pedig már nincs ereje ahhoz, hogy a családon belüli konfliktusokat oldja, csak elszenvedi őket. Egyre jobban sérülnek az egymáshoz fűződő érzések… 

Hogyan kell elengednünk?

Az „ÉN” építése

Saját magunk építésének nincsen sem idő-, sem korhatára. Tudatos, életvezetéssel mi magunk jelöljük ki helyünket a családban, a társadalomban. Mit jelent ez a gyakorlatban? Önismeretet, önelfogadást, készségeink szüntelen fejlesztését, örömteli kapcsolatok alakítását, ápolását.

Ne felejtsük el megfogalmazni identitásunkat! Ha az csupán szülői mivoltunkra vonatkozik, még bőven van teendőnk saját magunkkal! Keresnünk kell azokat a minőségeket, amiktől teljes az életünk. Önmagunk jó közérzetéért egyedül mi vagyunk felelősek!

A birtoklási vágy helyére „tereljünk” új vágyakat 

Az ember nem tulajdon. A gyermek sem az. A birtoklási vágy helyére új vágyakat kell terelgetnünk: képességeink kibontakoztatását, új örömök átélését baráti és párkapcsolatunkban. Tovább marad fiatal, boldogabban él, aki tud vágyakozni! 

Legyen tudatos az életvezetés!

Ennek része a holnapra való felkészülés. Ahogy időre volt szükség az „érkezéshez”, úgy az elengedéshez is idő kell. Várjuk a fogantatást, a születést, az első lépéseket, az első szavakat. Várjuk, beszélünk róla és megosztjuk élményeinket. Tervezzük a holnapot – miközben már a holnaputánra gondolunk, arra a napra, amikor majd büszkén karolhatunk fiainkba. De arra már nem gondolunk, hogy az elengedésre is fel kell készülnünk. Fogalmazzuk meg jó előre útravalónak szánt mondatainkat! Kellenek a rituálék, az elengedő szép szavak.  

Elő az őszinte érzésekkel! 

A legtöbb családban tabutéma a leválás. Mindenki érzi, hogy közeleg a változás ideje, de nem beszélnek róla. És mert legtöbbször nem ismerik egymás érzéseit, csak találgatni tudnak: „Most vajon tegyek úgy, mintha örülnék, vagy mutassak nagyobb bánatot?” Sok félreértést, átvirrasztott éjszakát kerülhetünk el azzal, ha őszinték vagyunk. Először is saját magunkhoz. Vállalnunk kell a változással járó fájdalom – vagy akár öröm – érzéseit. Legtöbbször egyszerre van jelen mindkettő. Tévedés azt gondolni, hogy nem mondhatjuk ki azt, hogy fáj, mert arra fejét csóválja ma a világ – vagy hogy nem mutathatjuk ki örömünket, mert az meg hogy venné ki magát ebben a helyzetben? Hát akkor mit mondjunk? Az igazat! „Elszomorít, hogy lezárult egy korszak az életünkben, de örülök is az új kezdetnek. Mindig számíthatsz rám, és továbbra is fontos vagy nekem.” Mondjuk ki hangosan ezeket a mondatokat, újra és újra. Látni fogjuk, hogy már a gondolatok puszta kimondása is erősít, biztonságot ad! 

Egyszer majd…

A leválás lélektani munkájában sem a tökéletességre törekvés a cél. Nincsenek mindenki által egyformán alkalmazható „okosságok” – de a példákból megtalálhat bennünket egy-egy gondolat, ami felébreszti szunnyadó energiáinkat. Ne elégedjünk meg a puszta túlélés stratégiáival, törekedjünk az örömteli, méltóságteljes életre akkor is, ha úgy érezzük, gyermekeinknek már nem (csak) ránk van szüksége! 

Mindenekelőtt engedjük meg magunknak az őszinte érzéseket – ezek segítenek felkészülni az élet nehéz pillanataira. „Tudom, hogy egyszer majd kirepülnek a gyerekek, egyszer majd megöregszem. De ha már most úgy élek, hogy akkor is szerethetőnek, értékesnek érezhessem magam, olyannak, akinek továbbra is feladata van önmagával, már nem aggaszt a „tegnap kezdődött jövő”.