Gratulálok, apuka! Lánya született!
A szülő-gyerek kapcsolatról általában sztereotípiákban beszélünk – pedig ami történik, az mindig személyes. A történetünkben szereplő fiatal apának is saját regénye van apjáról és apaságáról.
„Védelmet keresve megalázott semmiségében, az anyjára pillantott. Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.” „Te pedig megbocsátasz neki!”– szól az anyai intelem az apa felé.
Kosztolányi Fürdés című novellája mindössze félórányi időkeretbe sűríti az apa-fiú kapcsolat ősidők óta feloldhatatlan konfliktusát: a fiú tökéletlensége az apa szemében és a fiát elfogadni képtelen apai tekintély a fiú képzeletében...
A novella drámai erővel sodor a végső kimenetel felé: a keresztúttól induló ördögcérnasövény zugain át vezeti apát és fiát a végzet felé. A fiú bátorítást várva követi apját a vízben, akiből fékezhetetlenül tör elő a nyers apai erő. És ami a partról nézve csak játék és hangos csobbanások, az benn a vízben tomboló mámor az apában és halálos félelem a fiúban. Aztán hirtelen a csend… az utolsó dobás túlment minden magasságon és mélységen, az „édesen rothadt szagú víz” magába nyelte a túlcsorduló indulatokat s a fiú sehol se volt…
Hogy hová vezet az apa-fiú kapcsolat örök konfliktusa, tudjuk – vagy inkább csak érezzük – életünket fojtogató kudarcainkból és az erőpróbák hiábavalóságából. De hogy mi oldhatja békévé ezt az ellentétet, még Freud előtt is rejtély maradt. Hiszen a fiú akarja, hogy apja erős legyen és hatalmas: olyan legyen, hogy csodálhassa őt. Az apa pedig a véréből lett fiúban saját tökéletességét akarja látni. Kettejük küldetése ez a törvény: félelem és csodálat, elégedetlenség és büszkeség kettőssége.
„Menj, kérj segítséget, mert szükség van rád!”
Kosztolányi novelláját idézte bennem egy páciensem, Sándor története: a fiú, akinek fiai születtek és legkisebbként egy törékeny kicsi lánya, aki érkezésekor mintha üzenetet hozott volna az apának. Menj, kérj segítséget, mert szükségem van rád! És Sándor jött, én pedig megosztom most a történetét, mert üzenni akarom minden fiúnak és apának: Menj, kérj segítséget, mert szükség van rád!
Sándor legkifejezőbben a testével beszél. Ha kislányáról kérdezem, még a tartása is megváltozik: lassan előrehajol, széles vállait szelíden leengedi, és a tenyerére néz. „Alig mertem megfogni a kis rózsaszín csomagot, amit a szülésznő felém nyújtott.” Gratulálok, apuka, lánya született! – visszhangzik benne még ma is a mondat.
Miért épp most jön terápiába, mi köze lehet ehhez a kislánynak? – fészkelődött bennem a kérdés. Néztem a férfit, az arcára volt írva, hogy szorong és mélyen magányos. A fiúkat saját részeinek érezte – tudtam meg elbeszéléseiből, – az apai szerep mellettük azt jelentette, hogy még több pénzt kell keresnie a családra. Akkor még a szívével se volt semmi baj. Aztán jött ez a csöppség, akit ő valójában nem is akart. És most mégis itt van – és törékeny, egészen más, mint a fiúk voltak, szinte átlátszó –, és ő nem érti, miért, de máris védelmezni akarja!
Amikor először kopogtatunk
Amikor Sándor először kopogtatott az ajtón, még nem tudta, mit mondjon, még nem tudta, mitől szenved igazán. A felismeréséig sem jutott el annak, hogy kudarcainak, sikertelennek ítélt apaságának, saját magával szemben érzett elégedetlenségének bármi köze lehet hatalmasodó, s örökké jelen lévő apjának. Szenvedéseit a túlmunka terheitől megviselt szervezetének tulajdonította. A családban „ráosztott” apai szerepre alkalmatlannak, esetlennek érezte magát. De legnyomasztóbb az a zsibbasztó fáradtság volt, ami árnyékként követte a nap minden percében. Valamiféle megkötözöttséget érzett, de semmi ereje nem volt a szabaduláshoz. Monoton hangon, felolvasásszerűen „közölte élete tényeit”, természetesnek véve mindazt, ami és ahogyan történt.
Férfipróba!?
„Nekem elég lett volna a két fiú, de a feleségem akart még egy kislányt. Ő döntötte el azt is, hogy mikor szülessen meg. Már előre féltem. „Férfipróba – nyugtatgattam magam –, amiben megmutathatom, hogy három gyereket is el tudok tartani.” Kerestem a helyem az új felállásban, és nyakig belemerültem a munkába. Akkor kezdődtek a szívem körüli panaszok… A feleségem terhességei alatt sokat járt vissza a szülői házba anyjához, akivel egyébként folyton háborúzik. Nemcsak a fiúkat vitte magával, hanem a kicsit is a pocakjában. A szülésnél nem voltam jelen, így beszéltük meg, így tartottuk természetesnek. A szoptatások alatt éreztem csak igazán árvának magam. Tudtam, az etetés nem az én dolgom, mégis szörnyű volt az, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. Úgy szerettem volna velük lenni abban a burokban… Nekem olyankor a fiúkkal kellett lennem, alig bírtam velük, akikkel együtt osztoztunk az irigységben… Egyre több munkát vállaltam. Azt mondtam magamnak, a gyerekekért teszem, én ezzel fejezem ki, hogy szeretem őket. Csak ne lennék mindig ilyen fáradt! Ráadásul a feleségem újra munkába állt, a kicsi alig múlt féléves. Már nem hivatkozhatok arra, hogy én vagyok a kenyérkereső, aki agyondolgozza magát a családjáért.”
Ezekkel a szavakkal kezdte Sándor a terápiát, s ahogy hallgattam, az volt az érzésem: sodródik az árral. Vajon honnan ered ez a folyó, és hol vannak benne a kikötők?
„Nem akarok olyan lenni, mint az apám”
A legkisebb gyermek születése nagy érzelmi vihart kavart Sándor életében. Érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Az anyjukat nélkülözni kénytelen fiúk egyszerre apát követeltek maguknak – s ő ekkor döbbent rá arra, hogy valójában nem is tudja, hogyan kell jelen lenni apaként! Ettől folyton zavarban volt, és egyre csak nőtt benne a feszültség. Pedig nagyon igyekezett, és soha, egyetlen percre sem felejtette, hogy ő nem akar olyan lenni, mint az apja volt, de nem tudta, hogy kéne jól csinálni? Az apává válás tényét hideg fejjel valahogy elfogadta, de valahányszor „szembejöttek vele” ezzel kapcsolatos érzései, ő elfordította a fejét. Ilyenkor egyfajta nyugtalanság, sürgető érzés kerítette hatalmába, de nem tudott mozdulni, csak nőtt benne a feszültség. Egyszerre félt és vágyakozott.
Sándornak nem volt igazi segítsége. Felesége a saját állapotával volt elfoglalva, anyaságát magánügynek tekintette. „Könnyű neked” – mondogatta Sándornak, aki munkába meneküléssel próbálta oldani szorongását, mert az otthonlét csak növelte a helyzettel szembeni tehetetlenségét. Az életet egy határok nélküli küzdőtérnek látta, és csak pörgette magában apjával már ezerszer lejátszott játszmáit, múltbeli kudarcait. Nem jutott tovább… A fiúk? Szerették a „férfijátékokat”, a bunyót meg ilyesmiket, de ő mégis inkább kerülte ezeket a helyzeteket, félt, hogy nem érzi a határokat és fájdalmat okoz nekik – félt saját agressziójától. A terápiás órák egyikéből felvillan bennem egy kép, ahogy Sándor ökölbe szorítja a kezét és elfúló hangon azt mondja:
„Apám hamar ütött, féltem tőle. Rettegek attól, hogy van bennem az ő vadságából, folyton méregetem az indulataimat. Amikor ezt érzem, utálom magam. Én olyan apuka akarok lenni, akitől nem félnek a gyerekei – különösen a kislánya ne féljen! Apám már rég nem él, mégis folyton egy belső párbeszédben vagyunk. Mintha várnék tőle valamit! Én faggatom, ő meg válaszolgat az én hangomon. De nem hallom, mit mond.”
„Mit kérdez tőle?” – kérdezem. Sokáig nem jön válasz. Mellkasára szorítja erős kezeit, így próbálja kipréselni magából a hangokat. „Mit akar kérdezni tőle?” – erősködöm egyre, mígnem kiszakad belőle a könnyekkel jött kiáltás. – „Apám, szeretettél te engem egyáltalán?” – Aztán hosszú csend, amelyben megszületett benne egy régi-új érzés – a jó apa utáni vágyakozás erőt és önbizalmat növelő érzése. „Nézd, apa! Ők az unokáid! Ugye milyen jó fejek? Büszke lehetsz rájuk! Ő itt Vicus, a legkisebb. Te is gyönyörűnek látod, igaz? Ha a szemébe nézek, érzem magamban a jót. Elhiszem, hogy szerethető vagyok.”
A nagy áttörés
Olyan ez, mintha két tükör között állnánk. Az egyikben szüleink tükröznek, a másikban gyermekeink. Sok esetben saját gyermekünk vezet vissza bennünket anyáinkhoz, apáinkhoz – de a két végpont közötti utat nekünk kell megtennünk. Tudatos szembenézés, aktív lélektani munka nélkül nem lesz elmozdulás.
Sándor sokáig toporgott egy helyben. Kereste az utat kislányához és fiaihoz, miközben saját apjával küzdött a terápiában. Önmagáról alkotott ítéletét belső apaképe formálta – a szülővé válás számára újabb és újabb terhek felvételét jelentette, s állandó éberséget követelt tőle az apját idéző agresszív megnyilvánulások feletti kontroll. Ebből a megkötözöttségből csak akkor tudott kilépni, amikor apjához kovácsolt haragjának láncait le tudta verni magáról. Ez a lélek legbelső burkaiban dúló tusakodás volt az ő vajúdása. Újra át kellett élnie apja iránt érzett indulatait ahhoz, hogy lelkében helyet kapjanak s átélhetővé váljanak hozzá kötődő pozitív érzései is. Nem feketének és fehérnek látta már, hanem egy olyan embernek, akinek gyengeségeit és hibáit meg tudta érteni. Esendőnek, szenvedőnek, küzdőnek. Olyannak, mint ő maga. Megérezte szándékaiban a jót is, és vele együtt élte át magában a szeretet kifejezésére képtelen apák belső gyötrelmeit. Nehéz érzések voltak ezek, de nélkülözhetetlenek kettejük kapcsolatának újrafogalmazásában. Ez volt az áttörés a „gyógyulás” irányába. Sándorban megjelent a hitet és bizalmat adó apai támasz utáni vágyakozás érzése, egyre többet idézett apjához köthető pozitív gyerekkori élményeiből.
„Vajon milyennek látnak engem a fiúk?” – tette fel magának a kérdést, és válaszul kezdte megfogalmazni magának saját apai szerepét.
„Mit bír a ház?”
Sándor példájából is láthatjuk, hogy legtöbbször egy külső, kényszerítő erő indít el bennünket a változtatás útján. Ilyenek a nagy betegségek, műtétek, hirtelen jött veszteség, életünk gyökeres átalakulása válás vagy a munkahely elvesztése miatt, de ugyanígy hatnak a ránk szakadó – nem mindig saját döntésből vállalt – életfeladatok is. A kérdés mindig az, hogy milyenek az alapok? „Mit bír a ház?” Összeomlik, vagy csak az elporladt vakolat fog lehullani? Bármily rettenetes is, de úgy tűnik, kellenek a nagy földrengések ahhoz, hogy új erők szülessenek bennünk, melyek új életszakaszba lendítenek bennünket. Lerázzák arcunkról a port, hogy tükörbe nézve megláthassuk önmagunkat.
Sándor apaságában a nagy áttörést kislánya születése hozta. A törékeny, szinte súlytalan picinyke test felverte álmából a védelmezés szunnyadó ösztönét az apában, akiben ez az újszerű érzés már nem tűrte tovább a régi elfojtásokat, s új erők keltek életre benne. Ez az utat törő energia kellett ahhoz, hogy „akcióképessé” váljon, és megtehesse az első lépést önmagáért és családjáért, segítséget tudjon kérni ahhoz, hogy megvívhassa befejezésre váró lelki csatáit.
„A győztesként hazatérő király fejére koronát fest a kis királylány” – büszkélkedik kislánya róla készített rajzával, amit a félévenkénti beszámolók egyikére hoz magával.
Kell egy burok…
Sándor tudatosan kezdte alakítani életét, rátalált a lényéből fakadó megoldásra. A „mesék kis királylányával” átélt együttes élménye lett az a burok, amiben addig csak képzeletben látta magukat. Minden kapcsolat megszületéséhez kell egy burok, amelyben egymásra találnak az érzelmi vegyértékek. Sándor már nem érezte magát mellőzöttnek a családban – a fiúkkal is jól ment a bunyó, biztonságosnak érezte karjaiban az erőt. „Könnyebb velük, jobban hallgatnak rám, mint azelőtt. Nemet is tudok mondani, ha kell, és tudom, kell a gyereknek az apai fegyelmezés” – mondja bujkáló mosollyal a szemében. Az esték a legjobbak, főleg ha én mondom a mesét. A jóéjt-puszik apámat idézik bennem, ő is szeretett mesélni…”